2015. március 22., vasárnap

02. - Találkozás


Sziasztok! :)
Sajnálom, hogy ennyit késtem az új résszel, de roppant kevés időm van...
Remélem elnyeri majd tetszéseteket, az első titokra már most, a legelején fény derül, hiszen erre fog minden alapulni.:) 
A fejlécért nagyon hálás köszönet Netty L. Nelson -nak, csodálatos lett szerintem. *-*
Na, ennyi lettem volna. Remélem elnyeri az új rész a tetszéseteket, kérlek hagyjatok magatok után nyomot! Pipáljatok, vagy kommenteljetek! :)
Köszönöm!:)
xx Tif.
***


*Isabelle szemszöge*

- Nem értem - rázta fejét orvosom. - Ha ez a fiú elmondta neki, hogy hol vagy, miért nem kellett volna benne bíznia?
- Mert átverte - adtam az egyszerű választ. Ez a srác nem olyan, mint amilyennek mindenki gondolta, és máig is gondolja. Neki a saját érdekei a fontosak.
- Mi történt ezek után?

*Tiffany szemszöge*

Másnap reggel boldogan pattantam ki az ágyból, bár az éjszaka folyamán nem igazán tudtam aludni. Végig az járt a fejemben, hogy bár a testvérem tényleg bolondok házában lehet, de legalább már tudom hol kereshetem.
Utam azonnal a fürdőbe vezetett, majd egy gyors zuhanyozás után Dylan szobája felé vettem az irányt, ahonnan éppen akkor lépett ki apám.
Arcomról a mosoly azonnal lehervadt, és mély levegőt vettem. Nem akartam vele beszélni, kerülni szerettem volna. Nekem ő már olyan, mint egy idegen. De nem tehettem semmit, hiszen ha én is kihúzom nála a gyufát, talán engem is bezárat valahova... Lehet éppen Isa szobája mellé már ki van táblázva az én nevem is.
- Jó reggelt - simította végig karomat. Ismét mosolyt erőltettem arcomra.
- Jó reggelt - feleltem halkan, majd mostoha testvérem ajtajára mutattam. - Dylan bent van?
- Igen, de miért keresed? Azt hittem nem igazán kedveled. Vagyis... Úgy tűnt - tűnődött el, mire fejemben megindultak a kerekek. Mit mondhatnék?
- Nem is ismerem még, ráadásul mivel vásárolni szeretnék, de se a várost, se az embereket nem ismerem... Szeretném megkérni, hogy kicsit mutasson körbe dolgokat, helyeket. Persze ha ráér. És akkor már meg is ismerhetném - tudtam, hogy utolsó mondatom boldogsággal fogja őt eltölteni.
- Ennek nagyon örülök kicsim, érezzétek jól magatokat - apró puszit nyomott homlokomra, majd távozott, én pedig kettőt kopogtam az ajtón.
- Gyere - jött a válasz, mire benyitottam.

Dylan egy szál bokszerban állt a szobája közepén, és megvárta, míg bemegyek.
- Nincs kedved felöltözni? Addig szívesen kimegyek - húztam mosolyra számat, mire ő megvonta vállait.
- Nem vagyok szégyenlős - igen, éppen erre a válaszra számítottam.
- Akkor pedig siess kérlek, nem érek rá. Minden egyes perc számít - csaptam össze tenyereimet, majd a szék hát támláján heverő pólót hozzá vágtam.
- Hova sietünk ennyire? Már négy éve ott van, nem mindegy még egy-két óra? Addig mással is el szórakozhatnánk - feltűnően végigmért, mire gúnyosan fejeket kezdtem vágni.
- Pont olyan vagy, mint amilyenre számítottam. Egy önző, bunkó kisfiú, akinek máson se jár az esze, mint a lányokon. De ha annyira nagy zseni lennél, ahogy apám beállítja, már rég segítettél volna a testvéremen. Bunkó... - Fakadtam ki.
- Jól van már, nyugi Pocahontas, le az íjakkal meg a csípős nyelveddel... Gondoltam én a testvéredre, sokszor meglátogattam - ült le az ágy végébe, mire azonnal lehuppantam a székére.
- Te meglátogattad? És... - hangnemet váltottam, elhalkultam, és hirtelen egész fejem elvörösödött.
- Hogy van? Hogy néz ki? Hát elhiheted... Amikor megláttalak, szív bajt kaptam, hogy hogy a francba került ide - nevette el magát, én pedig megforgattam szemeimet. Nem... Mégis csak egy tahó. - Nem tűnik kettyósnak a csaj, bár vannak furcsa húzásai.
- Például? - vágtam szavába.
- Például bizalmatlan, arrogáns, irányítás mániás, és ráadásul még egyfolytába dumál is. Ja nem, ez inkább te vagy... Ő csöndes, nem beszélt eleinte csak ha kérdeztem, akkor is csak vagy igennel, vagy nemmel válaszolt. Bizonytalan, senkiben nem bízik meg. Nem tudott megnyílni, és teljesen magába volt roskadva. Ha rákérdeztem arra, mi történt, csak nevetett - hadarta le egyszerre a dolgokat, mire minden eljutott a tudatomig, összezavarodtam.
- De így mégis dilisnek tűnik - tűnődtem el, mire felállt, elém sétált, és felém nyújtotta kezét.
- Látogasd meg sokszor, beszélj neki mindenről. Magadról, a családodról, arról hogy mik történnek a nagyvilágba... És hidd el, a reakcióját látva, rájössz, hogy normálisabb, mint mi ketten egybevéve.
Mondandójára elfogadtam a kéz nyújtását, és mire teljesen felöltözött, elindultunk az intézet felé.

Ahogy a kapuba értünk, és megláttam a hatalmas kerítés mögött az annál még nagyobb épületet, lábaim remegni kezdtek, tenyerem izzadt volt, fogaim pedig vacogtak.
- Nyugi, nem hagylak itt - nevetett a fiú reakciómat látva.
- Nem.. azért vagyok ilyen - feleltem, és lesütöttem szemeimet.
- Félsz attól ami rád vár, igaz? - nézett rám, mire bólintottam. - Ne legyél annyira beszarva, nem lesz olyan rossz. Jobb, mint az eddigi bizonytalanság, nem? - meglökte karomat, mire muszáj volt elnevetnem magamat.
- Hagyjál már - pattantam ki az autóból, és megállva a kapu előtt mély levegőt vettem.
- Nem lesz gáz.
- Tuti beengednek minket? Ehhez nem kell engedély vagy valami? - tudakoltam.
- Szerinted hogy jutottam be? Haverom anyja itt ápolónő, általa akkor megyünk be és jövünk ki amikor csak akarunk - karját átdobta vállam felett, és húzni kezdett az épület felé.

Nagyon féltem. Mitől? Egyszerű. Mindentől... A helytől, a betegektől, de a legjobban a testvéremtől. Mit fog szólni, ha meglát? Szeret? Utál? Haragszik? Örül majd? Mi lesz? Rettegtem, de erős próbáltam maradni, és a jól betanult szövegem járt végig a fejemben. Jól esett, hogy Dylan végig mellettem volt. Tényleg sokat segített, már csak a jelenlétével is. Bár még nem bíztam meg benne teljesen, mégis sokat jelentett, hogy segít, és velem van.

Egy fehér köpenyes, olyan negyvenes éveiben járó nő száguldott felénk.
- Dylan, mi a francot művelsz? Tudod jól, hogy ebben a hónapban szigorú ellenőrzés van, és nem viheted csak úgy ki Isat engedély nélkül - nézett rám a nő, majd átkarolta csuklómat, és lassan kezdett húzni maga után.
- Öhm, hé - szóltam halkan a nő után, majd hátranéztem. Dylan gyors léptekkel jött utánunk, és közben jókat nevetett az orra alatt.
Menjünk csak ki innen... Betöröm a képét amiért most nem segít.
Egy ajtó előtt álltunk meg, amit egy nagy tábla díszített, egy névvel: "Isabelle Tailor".
Szíven nagyot dobbant, majd mikor kinyílt az ajtó, és az ápolónő belépett velem együtt e helyiségbe, nagyot sikított.

Egy nagy, berácsozott ablak előtt állt nekem háttal az ikrem... Karba tett kezekkel nézett ki az ablakon, és mikor tudatosult benne, hogy bejöttek az ajtón, megfordult.
Szemei kikerekedtek, ahogyan az engem ráncigáló nőnek is, aki eközben kettőnk között kapkodta tekintetét.
Mostohafivérem pedig az ajtófélfának dőlve állt, és nevetett.
Isabelle gyönyörű volt. Szép, hosszú sötét haja a vállán pihent. Bőre fehér volt, látszott, hogy ebben a fehér, elzárt szobában sínylődik már igen régóta. Mindent elfelejtettem, amit mondani szerettem volna.
A feszült csöndet az ápolónő törte meg.
- Mi a jó büdös...
- Nyugi, Mary. Akit elráncigáltál az Belle iker testvére. Mary, Tiffy. Tiffy, Mary - nevetett Dylan.
- Helló - kínosan legyintettem egyet bal kezemmel, mire azonnal eleresztette jobb karomat.
- Sajnálom, tényleg. Csak aggódtam, és... - mentegetőzött, de szavába vágtam.
- Semmi baj, én is így cselekedtem volna - bólintottam.
- Akkor... Magatokra hagylak benneteket - felelte, mire mindannyian bólintottunk.

Belle közelebb sétált hozzám, talán két lépés volt kettőnk között, úgy néztük egymást. Mostohabátyám becsukta az ajtót, majd a nagy, fehér ágyra huppant azonnal, és elterülve onnan nézte a fejleményeket.
- Hali Belli - intett.
- Mondtam már, hogy ne hívj így - sziszegte nővérem. Jó ég... Még a hangunk is hasonló.
- Kimennél, kérlek? - néztem kérlelően a fiúra.
- Kihagyjak egy nagy családi drámát? Ilyet nem látni minden nap, nemár... Mintha itt se lennék, folytassátok csak egymás bámulását. Estig ráérek meg, de addig nem juttok el sokáig, ha így maradtok.
- Idióta - suttogtuk együtt nővéremmel, mire újra összenéztünk.
- Emlékszel még rám? - mosolyodtam el, mire ő csak bólintott. - Én... tudtam, hogy nem haltál meg. Csak arról nem volt fogalmam, hogy itt vagy... Nem tudtam, de én esküszöm, kerestelek!
- Tudom - mosolyodott el. Meglepődtem... Tényleg nem tűnik bolondnak. Nem is értem mit mondott ez a hülye fiú, velem nem úgy viselkedik, ahogy ő azt leírta...
- Hogy kerültél ide? - fúrtam tekintetemet mélyen az övébe, mire láttam, hogy szemei csillogni kezdtek. Sírni fog... Nem akarom, hogy sírjon! - És hogy viseled?
- Meggyanúsítottak egy olyan dologgal, amit nemhogy nem követtem el, de mégcsak soha nem is mernék ilyet tenni... És hogyan is vagyok? Meglepő, de megszoktam. Bár igazán nem lehet hozzászokni, valamilyen szinten már megvan a rutinom - húzott el egy széket, ami felé intett kezével jelezve, hogy üljek le.
Mire így cselekedtem, ő is helyet foglalt az ágyon, ahol Dylan ült.

- Nem kellene itt lenned - ráztam meg fejemet - Mivel lettél meggyanúsítva?
- Minden akkor volt, amikor végeztünk az általánossal. Utána, jelentették be a szüleink a válásukat, eddig te is tudod, nem? - vett mély lélegzetet, és mire bólintottam, folytatta is. -  Na, elmentünk egy békítő kempingre egy tóparton..
- Erre nem emlékszem - ráztam fejem. Nem is tudtam, hogy ilyen volt, pedig minden más még élénken élt emlékeimben.
- Nem is emlékezhetsz. Aznap történt az, amikor mi ketten elmentünk gallyakra vadászni, te pedig eltűntél. Megijedtem, és utánad szaladtam, hogy megkeresselek. de nem voltál sehol. Aztán a kardigánodat megtaláltam a tó partján, és bepánikoltam, futni kezdtem, szaladtam mint az őrült vissza a szüleinkhez. El is estem, ezzel felsértettem a tenyeremet is. Amint visszaértem, és szóltam nekik, hogy mi történt, már az ölükben feküdtél. - Arcán végigfolyt egy könnycsepp. - Reszkettem, hogy mi történhetett veled. A fejed vérzett, és ott feküdtél csukott szemekkel... Eszméletlenül. Hozzád szaladtam, de anya egyből ellökött onnan, és ordítani kezdett velem. Azzal vádoltak, hogy én tehettem erről... Haza mentünk, és egy orvos megvizsgált téged.
- De mi történt? És miért nem emlékszem erre?  Értetlenkedtem, ő pedig simogatni kezdte kézfejem.
- Azért, mert... - mesélt volna tovább, de mivel Dylan elkezdte húzogatni a haját, azonnal hátra fordult és rákiabált. - Fejezd már be, idióta! - A fiú védekezés képpen felemelte karjait, Isa pedig mintha mi se történt volna, visszafordult felém. - Szóval. Az orvos azt mondta, hogy jó erősen fejbe vághattak egy kővel, ezáltal semmire sem emlékezhetsz. A szüleink azt hitték én voltam, mivel veled voltam, és ugyebár a kezem is fel volt sértve...
- De nem te voltál - álltam fel azonnal a székről, mire csitítgatni kezdett, és visszaültetett a helyemre.
- Nem, nem én voltam, de ők ezt hitték. Hiszen... Csak mi voltunk ott, senki más. Vagyis ezek szerint mégis... Azt mondták megőrültem, mikor tagadni kezdtem. Szerintük még magamnak se mertem beismerni, és mivel ezek után rémálmaim voltak, azt mondták megőrültem. Bedugtak ide, és soha többé nem látogattak utána... Letagadtak. - Megrázta fejét. Csodáltam, sajnáltam, becsültem, felnéztem rá, de ugyanakkor mélységes bűntudatot is éreztem, hiszen részben miattam van itt. Sőt... Pontosan miattam van itt. 
- Aztán egyszer csak látogatni kezdett ez a hülye - mutogatott a mögötte fekvő fiúra - és végre néha volt társaságom, már az orvosomon kívül, aki sokat foglalkozik velem. Senkit nem hibáztattam, már elfogadtam a sorsomat.
- Milyen nagyon kedves vagy, ezt a mély őszinteséget. Én látogatlak, törődöm veled - ült fel a fiú - és akkor még én vagyok a hülye. Beszarás.
Elnevettük magunkat.

Az ajtó kinyílt, és Mary lépett be.
- Dy, mennetek kellene már.
- Megyünk - bólintott.
- Hagylak titeket elbúcsúzni, de csak két perc. Szia, Isa - fordult nővérem felé, és lepacsiztak.
Amint becsukta maga mögött az ajtót, Isa azonnal elkomolyodott.
- Bármilyennek is mutatja magát, kérlek, soha ne bízz meg benne teljesen - ölelt magához. - Ő nem jó ember! Hiába látod annak!
- Kiderítek mindent, és kihozlak innen, ígérem - szorosan öleltük egymást, majd mikor elbúcsúztunk egymástól, távoztam tőle.
Ez a lány nem őrült, egyáltalán nem. Ugyanolyan, mint minden ember. Okos, bátor, és ezek szerint nagyon erős is. Nem is értem... Az itt dolgozó orvosok nem veszik észre, hogy nincs vele semmi gond? Ez mégis hogy lehet?
És miért kérte, hogy ne bízzak Dylanbe, holott eddig neki, és nekem is ő segített végig? Mi folyik itt?!

*Isabelle szemszöge*

- Nem értem ... - kezdett járkálni orvosom, és mélyen gondolataiba merült. - Ha ő segített nektek, miért nem bíztál benne?
- Mert ő egy áruló, mint már mondtam. Ő okozott minden rosszat nekünk. Minden miatta van. Tönkretette a nővéremet! Hiába kértem, ez volt az egyetlen ígéret, amit nem tudott betartani...
- Volt közted és Dylan között bármi is? - ült vissza mellém az orvos, én pedig elnevettem magam.
- Egy lány, akit négy éven át csak egy fiú látogat... Aki kedveskedik neki, és látszólag törődik vele... Ez kinek nem esik jól? Volt-e több? Igen, eléggé elmélyült a kettőnk viszonya, és talán itt rontottam el én is mindent.
- Le is feküdtetek? - temette tenyerébe arcát, várva válaszom. Azt hiszem, Dr. Wilson nem azt a választ kapta, amit remélt.
- Nem is egyszer.




2015. január 15., csütörtök

01. - Idilli vacsora


*Isabelle szemszöge*

Dr. Wilson türelmesen hallgatott végig, nagyon ritkán vágott a szavamba. Több féle érzelmet is láttam arcán. Döbbenet, együttérzés, de leginkább az elsőn volt a hangsúly. Én is kicsit ledöbbentem magamon. Ahhoz képest, hogy már hat éve az orvosom, egyrészt most beszéltünk először ilyen sokat... Másrészt végképp furcsának találtam, hogy hitt nekem. Hiszen belőlem dőltek a szavak, de mégiscsak őrült vagyok, nem? Vagy miért lennék itt? És mióta hisz valaki egy olyan lánynak, aki már hat éve fehér falak között sínylődik egy szörnyű tettért?
A doktor felé fordultam.

- Érdekli az egész történet, Dr. Wilson? - sóhajtottam. Legbelül tartottam a dologtól, hiszen újra át kell majd élnem mindazt, amit két éven keresztül magamban kellett földolgozzak.
- Annyit mesélj, amennyit csak tudsz, és bírsz. Ne terheld magad a történtekkel - rázta meg a fejét, és letette kezéből a füzetet. Csak rám figyelt. Nem írogatott, nem firkált, nem vette fel a mondataimat. Csak engem figyelt, csakis azt amit Én mesélek neki. Mint barát, a barátnak... Nem mint páciens az orvosnak...

- Két évvel ezelőtt, Január elsején történt meg az, hogy Tiffany eljött Heartsheaven-be. Igen, éppen újévkor...

- 2 évvel ezelőtt - Tiffany szemszöge -

Az új szobám közepén ácsorogtam, és szemeimmel átvizsgáltam az egész helyiséget. Nem csináltam semmit, csak néztem. A falak nagyon világosak voltak, mindenhol festmények, sok szekrény, egy hatalmas francia ágy. Vázák virágokkal... Barátságos volt, számomra mégsem igazán otthonos. Bár nem is a családi idill miatt látogattam el ide.
Két halk kopogást hallottam az ajtó felől, majd odafordultam. Apám állt ott, engem nézett, és csak mosolygott.

- Hogy tetszik az új szobád? - szavai halkan csengettek.
- Nagyon szép, barátságos - ültem le az ágy végébe, ő pedig közelebb sétált hozzám.
- Nemsokára hazaér Andrea és a fia, Dylan. Aki mint tudod, a fogadott fiam - mosolygott büszkén.
Bólintottam. Neki jó kedve volt, nekem viszont nem. Nem szóltam többet, és látta is rajtam, hogy nem vagyok beszélgetős kedvemben, mivel lehorgasztotta fejét, és távozott a szobából.

Nem értem miért várja el azt, hogy kicsattanjak a boldogságtól. Négy éve elvesztettem az iker testvéremet, apa pedig elhagyott engem, és anyámat ezért a nőért. Nem hibáztattam senkit, hiszen a családunkban mindig is ment a vita, de csalódott voltam, hiszen az ember nem dobja el a lányait egy másik nőért csak úgy...

Egy hónapja nehéz döntést hoztam meg. Sokat gondolkoztam mit kellene tennem, így végül elmondtam anyámnak, hogy pár hónapot apámnál fogok tölteni, hiszen régen láttam már őt, és hiányzik.
Pedig közel sem ez volt az igazság... Megvoltam nélküle már négy éve, többet is kibírtam volna.
Az ok, amiért rászántam magam arra, hogy idejöjjek, az csakis az iker testvérem volt.
Négy éve elhozták őt ebbe a városba, de hogy miért, azt soha nem tudhattam meg. Mindig annyit mondtak a szüleim, hogy rossz ember, és jobb nekem nélküle, mert csak olyan lennék, mint ő...
Mégis milyen? Meg kell tudnom hol van, és mit tehetett amiért így megutálták őt a szüleink.
Mindig szoros kapcsolatot ápoltunk. Megvolt közöttünk az a bizonyos "iker telepátia". Sokszor álmodtam vele, minden nap gondoltam rá. Volt, hogy keresték a szomszédaink.
És ekkor mi történt? Anyám csak annyit mondott: meghalt.
Sokszor össze is zörrentünk emiatt, de nem hagyhattam el magam, erősnek kellett lennem. Most is az vagyok.

Azért vagyok itt, hogy megkeressem, és bármi történt vele, megmentsem. Bármit is tett, ő a testvérem. Soha, semmiért nem tudnám őt utálni, vagy gyűlölni. Egy vér csörgedezik bennünk. Kilenc hónap után még tizennégy évig együtt voltunk. Ez a négy év nélküle pedig maga a pokol volt. De megtalálom, és én megmentem őt.

- Tiffany, vacsora! - kiáltott apám, mire felálltam az ágyról, és mély levegőt vettem.
Körbenéztem, majd lehunytam szemeimet. Magabiztos voltam, és erős. Soha nem engedtem el magam.
- Hajrá, Tiffy. Isabelle miatt megéri - suttogtam magamnak, majd elindultam a "boldog család" irányába.

Hamar megtörtént a bemutatkozás, próbáltam minél előbb túlesni rajta. A vacsora bár finom volt, nem ettem sokat. A folyamatos gondolat meneteim miatt a gyomrom görcsben volt.
Andrea kedves nőnek tűnik, és körül is ugrált, de attól még nem igazán kedveltem őt ennek ellenére sem. A fia pedig szinte meg sem szólalt egész este alatt, csak nézett engem.

- Hány éves is vagy, Tiffany? - szólalt meg végül a fiatal srác.
- Tizennyolc. Hát te? - hátradőltem a széken, hátam egészen a támlának simult.
- Csak egy évvel vagyok idősebb - kúszott arcára egy halvány mosoly.
- Az én büszkeségem - tette apám Dylan vállára a kezét, és egymásra nézve nevették el magukat - egy igazi zseni, jó sportoló, döglenek érte a nők, és még segítőkész is.
- A büszkeségednek nem a lányaidnak kellene lennie? A saját véreid? - sóhajtottam, majd körülnéztem a társaságon. Mindenki arca megkomolyodott egy pillanatra.
- Lányaid? - köszörülte meg torkát Andrea.
- Nekem csak egy lányom van, Tiff - nézett rám szúrós tekintettel drága apám, mire felálltam az asztaltól.
- Akkor látom sikerült elfelejtened a másik lányodat, akit szintén eldobtál aztán pedig... Jól eldugtad őt - emeltem fel kissé hangom, mire ránéztem apám barátnőjére - a vacsorát köszönöm, neked pedig - fordultam Dylan felé - sok sikert apámhoz. Egy kisebb bűn, és máris eldob, drága... Mostoha tesókám.

Ezzel otthagyva őket rohantam fel a szobámba. Gondolataimat, és érzéseimet már nem tudtam magamba tartani. A méreg átjárta egész testemet, és már nem tudtam uralkodni efölött.
Gyorsan lefürödtem, majd elhelyezkedtem ágyamban, és lekapcsoltam a villanyt.
Apámmal az incidens óta nem beszéltem, de egyenlőre nem is szeretnék. Nem első nap szerettem volna ezt megtenni, de nem tudtam magamba tartani.

Terveim szerint holnap, amint elmennek, átkutatom a házat. Biztos kell lennie valahol egy papírnak, vagy bárminek, ami a testvéremhez tartozik. Kell lennie valaminek!
De egyedül ez talán nem fog menni... Másban viszont nem bízhatok. Elárulnának. Kiben is bízzak meg? Itt nincs senkim. Otthon is mindenki hülyének nézett, hiszen mindenki úgy tudta, hogy Belle "meghalt". Csak én tudtam az igazat, és a családom. Rajtam kívül mégsem tett senki semmit.

Lépteket hallottam az ajtóm felől, de meg sem rezzentem.
- Tiff - hallottam egy ismerős hangot. - Tudom, hogy nem alszol. Aki alszik, az nem pislog - mondatára kinyitottam a szemeimet. Ott állt az ajtó előtt a sötétben, majd halkan becsukta maga után.
- Mi van, Dylan? - ültem fel, és megigazítottam rövid, göndör hajamat.
- Senki nem tudhatja, hogy én ma itt voltam, rendben? - guggolt le elém, az ágy mellé.
- Neked meg mi a fene bajod van? - ráztam meg fejem. Mi a francot akar ez a srác?
- Anyám nem, de én tudok a testvéredről. Sőt... Tudom, hol van Isabelle. Ha nyugton maradsz, és bízol bennem, akkor segítek.
- Miért bíznék benned? Nem is ismerlek, sőt... Te honnan tudnál róla? - nevettem fel kínomban. Ez szórakozik velem. - Várj, honnan tudod a nevét? Ma még nem is említettem, apám pedig...
- Letagadja. Igen. Mert Belle őrültek házában van - mondatára megfagyott bennem a vér is.

* Isabelle szemszöge *

- Aznap este... Ott, akkor a szobájában még bízott abban az emberben. Csak akkor még nem tudhatta, hogy benne nem lehet bízni, mi több... Majd ő okozza a vesztét.




2014. december 28., vasárnap

00. - Történetem


Sziasztok!
Megérkezett új blogom! Nem egy igazán boldog történet ez, de a Prológusból most minden kiderül.
Ha tetszett, hagyjatok nyomot magatok után, avagy kérlek, ha láttok benne fantáziát, iratkozzatok fel! :)
És íme a Trailer, amit hálásan köszönök barátnőmnek, elképesztő lett szerintem! :)
Köszönöm "ShadesOfCool."!
xx Tif.




***

*Isabelle szemszöge*

A már megszokott hófehér falak között ücsörögtem. Az egész szobában egyetlen ágy volt, az is kemény, mint a beton. Egyetlen ablakon szűrődött be a nap sugarai, az is berácsozva. És egyetlen szék, általában a dili dokimnak.
Igen, ez a sorsom. Őrültek házába kerültem már tizennégy évesen. Mára már húsz vagyok.
Az elején talán nem is voltam őrült, nem ön akaratomból kerültem ide, mindössze egy árulás áldozata lettem.
Mára viszont már tényleg elborította elmémet a sötét, szürke köd. Nem, nem látszik ilyenkor. Viszont ha valaki rám néz, meglátja bennem a sötétséget, haragot, gyűlöletet. Minden nap ugyanaz a történet. Egész nap az ágyam végében ülök a sarokba, felhúzott lábakkal, miközben térdem ölelem, és nézek magam elé ki az ablakon.
Immár két éve, hogy senkivel sem beszélek, de mára már talán sikerült feldolgozni fájdalmamat.
Az orvosom lépkedett be az ajtón, szokás szerint, pontban tízkor. Velem szembe ült le egy székre, és maga elé vett egy kis füzetet, amire írogatni kezdett.

- Isabelle... Tudom, hogy ma sem fogsz velem beszélgetni, de egyszer talán jobb lenne ha... - megakadt mondatában, majd egy mély lélegzet vétel után folytatta az igen jóképű, fiatal férfi a mondatát. - Ha kiadnád magadból bánatod.
Tekintetemet rá emeltem. Együttérzést véltem felfedezni szemeiben. Ugyan, mit tudhat ő?
- Két éve történt ... - köszörültem meg torkom, mire ő felfigyelt rám. Közelebb helyezkedett. Két év óta most először szólaltam meg...

- Én már itt voltam, de életem jobb irányba változott egy januári napon - kezdtem a mesét halk hangon. - Már itt voltam négy éve, ezek között a falak között - néztem körül - de senki nem látogatott meg, soha. A családom szégyellt azért, amit szerintük tettem. De nem tettem meg - ráztam meg fejem, majd szemeimben könnyek gyűltek. - Viszont két éve azon a januári napon kinyílt ez az ajtó... És nem maga jött be. Nem maga, és nem is egy ápoló. Hanem a húgom, az iker testvérem. Az életem sokkal jobb lett itt, még ha ezt lehetetlennek is gondoltam azelőtt.

- Van egy iker testvéred? - Kerekedtek ki szemei. Horkantottam egyet.
- Már nincs - kínomban nevettem, szívemet facsarták szavaim. Arcomon végigfolytak maró könnycseppeim. - Kiderített rólam mindent, amint megtudta, hogy itt vagyok, minden héten meglátogatott, beszélt velem. Törődött velem! - Kiáltottam fel utolsó mondatom. - Egy igen jó ember volt. A legjobb, akit ismertem.
- Mi történt vele? - ült át ágyamra Dr.Wilson. - Úgy értem...
- Meghalt - vágtam szavába. - És hogy hogyan? Ahogy senki nem érdemelte volna meg. Minden ott kezdődött, hogy apámhoz költözött miattam. Itt megismerte apánk új családját: barátnőjét, és annak fiát. Megismerte Dylan-t, és ekkor követte el élete egyik legnagyobb hibáját. A másik az volt, mikor az én ügyembe kezdett nyomozó munkába...

- A Te ügyedbe? - Láttam az orvos összezavarodott tekintetét.
- Az Én ügyembe. Ez a két dolog lett a végzete - túrtam hajamba, majd öklömmel a mellettem lévő fehér falba ütöttem erősen. Olyan erősen, hogy vérem is kiserkent kézfejemből.
- Nyugodj le, Bella! - Fogta meg kezemet az orvos, majd végigsimított rajta. - Mesélj tovább akkor, amikor készen állsz rá.
- Nem, nem! - Felpattantam az ágyról, és az ablakhoz sétáltam. Mély levegőt vettem, a kinti friss levegő átjárta testemet. Úgy éreztem kitisztultam. Hátra fordultam, és az orvosra néztem.
- Az Ő története a legszomorúbb történet, amit valaha is bárki megélhetett. Ő egy hős. Tiffany az Én hősöm.